Doo-Wops & Hooligans

Bruno Mars albuma már itt hever pár hete a lejátszómban, hallgattam is szorgalmasan. Bruno nálam tipikusan az az ember volt, akit sokáig kellett hallgatnom, hogy megszeressem, miután viszont a Just the way you are-ral aztán belopta magát a szívembe, van egy olyan sanda gyanúm, hogy ott is fog maradni. Mivel a Viva és egyéb finomságok csak nagyon ritkán szerepelnek a figyelemmel kísért dolgaim között, és sem twitteren, sem facebookon nem áradoztak róla eleinte eleget (vagy legalábbis nem azok az emberek, akiknek adok a véleményére), viszonylag későn jutottak el hozzám a dalok, nagyrészt megint a Petőfinek köszönhetően. Az eddig megjelent kislemezek után úgy döntöttem, mindenképp meg kell hallgatnom az egész albumot. Aztán adódott is a lehetőség, hogy most írjak róla, hiszen  - és most figyeljetek - a győri Saturnben, a debreceni Media Marktban és  egy pesti elektronikus boltban is a Doo-Wops & Hooligans ment a CD részlegen az elmúlt egy hétben. Ezt akár isteni jelnek is tekinthetném...lényeg a lényeg, végre rászántam magam, hogy egy kicsit kivesézzem az albumot. 

A Grenade-del indítunk, ami a címe alapján nem volt szimpatikus, de aztán abszolút kellemesen csalódtam. A dalszöveg hmm úgyis tudjátok milyen. (szóval van az a rossz tulajdonságom, hogy el tudok olvadni minden édes dologtól), benne van egyfajta keserűség,. amit imádok, és ez teljesen átjön az egész dalon, ja és...ezt még így az elején fontos elmondani...A srácnak van hangja rendesen, az az igazság. Rögtön utána  jön a Just the way you are, ami szintén a romantikus irányt képviseli, és szerintem mostanában az egyik legszebb szerelmes dal. Kellemes dallam, az ismétlések, mint arra már párszor ráeszméltem, itt is bejönnek. A versek nagyon tetszennek, talán még jobban is, mint maga a refrén, bár szövegileg minden erőteljes szívdobogást és szőke hercegekről való álmodozást eredményez. ja és. a dobot imádom. Az egész albumban, de ebben a dalban különösen. Meg ugye a zongorát is. A Runaway Baby is a kedvenceim közé tartozik, nem igazán tudnám megindokolni miért..talán mert annyira fülbemászó és vidám hangulatú az egész zene. Tetszik még a vokál is, meg a zenei alap, igazából nagyon el lett találva ez a szám is. A The Lazy song főleg a videó miatt ütött nálam nagyot, első nézésre szakadtam a nevetéstől, aztán nem hittem el, hogy egy just the way you are és grenade után lehet még valaki ennyire vicces és bolond is. Tetszik, hogy nem lett teljesen szerelmes-romantikus az album, és ilyenek is felférhettek rá. És még két legnagyobb kedvencemről nem is beszéltem. Az egyik a Marry you, amit egyszerűen abszolút imádok. Órákig tudnám ecsetelni, hogy mennyire édes a dalszöveg, mennyire dallamos az egész, mennyire fülbemászó, de inkább nem fárasztalak titeket ilyenekkel. Szerintem mindenképp az album legjobb dalai között van (: A másik pedig a Liquor Store Blues, amit első hallgatásra csak furcsának tartottam, az elején kicsit Rihanna Man Down-jára emlékeztetett, de aztán sokkal jobban megtetszett, mint az említett Riri dal (pedig az is abszolút kedvencem a Loudról). Ahogy olvasgattam, a legtöbb hallgatónak nem épp ez a dal lett a kedvence, de engem nagyon lenyűgözött, mert annyira más, mint a többi dal az albumról, és ez a stílus egy leheletnyivel közelebb áll hozzám.  A lassabb dalokkal sincs természetesen semmi baj, a Talking to the moont például többször is meghallgattam, de sajnos, csinálhatok magammal akármit, a gyorsabb dalok egyszerűen közelebb állnak a szívemhez. 

Hát, annyit mindenképpen el lehet mondani, hogy Bruno Mars albuma sokat fog még nálam forogni a nyáron, a srác abszolút belopta magát a szívembe, és hiába nem teljesen az én stílusom az, amit ő képvisel, hallgatni fogom, mert imádom a dalokat. A Doo-wops and Hooligans remekül összerakott album, remélem a további dolgai is ennyire jól sikerülnek majd.

Saade Vol 1.

Eric új albumához eleinte elég negatívan álltam hozzá. A nyilatkozatokból, a Popularből és később az előzetesekből is azt gyanítottam, hogy nem fogja túlszárnyalni a Masquerade-et. Féltem, hogy nem fognak annyira tetszeni a dalok, és hogy Eric teljesen  más irányt vesz fel. És igen, a Saade Vol 1 tényleg más lett, mint amilyen az elődje volt. Kicsit elkanyarodtunk a skandináv poptól, kicsit tucatabb lett az egész. A szövegek sokat nem változtak, nagyjából hasonló a téma, mint az előző lemeznél, de azért itt is van egy-két édes dalszöveg. Egy kicsit sokoldalúbb lett talán az egész, mintha Eric több stílusban is ki akarta volna magát próbálni. De nézzük inkább dalról dalra, úgy érzem, van itt miről beszélni. 

Timeless: kezdődalnak szerintem nem annyira erős. Kicsit olyan tizenkettő egy tucat érzésem volt végig, nem fogott meg annyira. A szövegben sem találtam sem számomra édesen romantikus, sem vicces részeket, de igazából egy könyv vagy netezés mellett simán elhallgatható. Nem mondanám az album legerősebb darabjának, de azért nem rossz.

Hearts in the air feat. J-Son: mikor először a Rix Fm-en meghallottam, kicsit megijedtem. Abszolút nem tartottam elsőre erősnek a dalt, és a masquerade után bizony nagy csalódás volt. De azért hallgattam újra és újra, és lássatok csodát, teljesen megszerettem. Most már az egyik legnagyobb kedvencem a Saade Vol 1-ről, dallamos, viszonylag érdekes szöveggel, és kb. ez az egyetlen szám életemben, ahol még az sem zavar, hogy belerappelnek a dalba (egyébként rettentően érzékeny vagyok erre. miért kell minden jó számot a rappel elrontani? Miért?), mert J-Son része valahogy belepasszol az egészbe. A klipről már írtam múltkor, úgyhogy azt nem részletezem. 

Me and my radio: az előzetes alapján ez volt az egyik szám, amiben a leginkább bíztam, és nem kellett csalódnom. Még mindig nem elég nyers nekem, vagyis a.. már megint ilyen nehezen magyarázható dologba keveredtem...szóval ha egy kicsit kevésbé lenne egyhangú az alap, és Eric kicsit jobban kiengedné a hangját, illetve kicsit az ének elnyomná az alapot (ahogy mondjuk ezt tették az előző albumnál), akkor sokkal jobban tetszene. De még így is az egyik legnagyobb kedvencem a Vol 1 - ról.

Made of pop: a dal elején megtaláltam végre azt az agressziót, amit utoljára az Upgrade-nél és a Radioactive-nél hallottam, és zeneileg is ez hasonlít leginkább arra ,amit én úgy elvártam volna Erictől. Épp emiatt tetszik ennyire ez a szám, szerintem mindenképp az egyik legerősebb dal az albumról, és igazából nem sok rosszat tudok rá mondani. Szöveget még nem olvastam, de így elhallgatva ez inkább a Popular mint a Timeless vonala szövegügyileg. 

Popular (album remix): A remixekkel nagyon-nagyon ritkán vagyok jóban, ugyanúgy, mint a mindenbe belerondító rappereket, őket sem tudom megérteni. Ez a remix még mondjuk elég visszafogott, de ez a stílus sosem volt a kedvencem, így egyértelmű, hogy még mindig inkább az eredetit választom, mint ezt. Érdekes húzásnak tartottam ezt is mondjuk, itt is csak arra tudok gondolni, hogy megpróbálja feszegetni a határokat Eric. Ami egy ideig nyílván menni fog neki :D

Someone New: viszonylag sokáig kellett hallgatni az albumot, hogy megkapjam a tipikus lassú dalt, de igazából nem is bántam annyira. Sosem voltam a lassabb dallamok pártolója, össz-vissz tudnék talán öt olyan számot mondani, ami lassú és tetszik (és abból az egyik a Break of dawn. ). Igazából ezzel a Someone New-val sincs önmagában semmi baj, de annyira nem is fogott meg.

Killed by a cop: Az előzetesek alapján a legtöbb ismerősömnek a Killed by a cop tetszett a legjobban, de engem akkor még annyira nem fogott meg. Az első fél perc még mindig nem tetszik annyira, de az első refréntől beindulnak a dolgok, és onnantól kezdve az egyik kedvenc dalom. Az ismétlések úgy látszik nem csak Gagának jönnek be, a Killed by a cop meglehetősen fülbemászósra sikerült. 

Big Love: úristen, hogy én ezt elsőre mennyire nyálasnak tartottam. És az eszem még mindig túgy érzi, hogy nagyon az, ennek ellenére a szívemben már csak az megy, hogy "There's a big big love in the air". Egyébként az még logikus is, mert ha már "put your hearts in the air" volt pár számmal ezelőtt, kell is hogy legyen valamilyen eredménye annak a sok szívnek az égben. Hallottam már olyan pletykákat, hogy ebből lesz a legújabb klip (ami ugye ezek után már jól is jönne ki), amivel Eric tuti aratni fog megint, mert az egyik leg slágeresebb dal a SaadeVol1-ról.

Stupid with you: A scandipop oldal másfél perces bevágása után nagyon esélyesnek tartottam ezt a számot arra, hogy a legnagyobb kedvencem legyen. De akkor még nem számoltam azzal, hogy a kezdő dallam rohadtul hasonlít valamire. Könyörgöm, ha valaki rájött már, hogy mire, az árulja el nekem, mert nagyon zavar. Egyébként a dal sem üt akkorát, a fura alap a refrénnél megint elnyomja egy kicsit Eric hangját, a szöveg viszont édes. 

Echo: na elején egy kicsit tartottam ettől a daltól is, konkrétan nagyon ne tetszett. De is tipikusan olyan szám, amit minél többször hallgatsz, annál jobban megszereted, és most már, így öt-hatodszorra hozzámnőtt, és általában, miután az egész albumot végighallgatom, ennek a dalnak a refrénje marad meg a fejemben, ami mindenképp jelent valamit. kicsit sablonos, de nem rossz.

Still loving it: Még amikor Eric először feldobta Youtubera (ez még jóval az ESC előtt volt), agyonhallgattam, és akkor nagyon sokáig úgy éreztem, hogy ha minden dal ilyen lesz itt, mint a SLI, akkor még jobban fogom imádni a friss anyagot. Sajnos aztán nem lett teljesen így, de ez nem vesz a dal értékéből. Nagyon tetszenek ezek a fura hangok benne (jajj. remélem tudjátok mire gondolok), a refrént is imádom, meg Eric fejhangját, és még a szöveg is megfogott, úgyhogy nálam történhet akármi, a Made of pop mellett a Still loving it a kedvencem. 

Popular: szerintem már legalább kétszer írtam arról, hogy számomra mekkora csalódás volt a Popular, ezért inkább nem is ragoznám túl a dolgokat. Az üvegtörést még mindig imádom benne, és az is biztos, hogy az Eric rajongóknak kábé himnusza lett a szám (hiszen azért a nagy részük ezáltal ismerte meg), de engem nem varázsolt el. Sajnos. 

Összességében, egy kicsit azért pozitívan csalódtam a SaadeVol1 albumban. Nem mondom azt, hogy jobb lett, mint az előző, mert ez nem igaz. Viszont, bár tényleg sokkal kevésbé lettek skandipoposak a dalok, még mindig lehet rajta mit szeretni, és bár néhány helyen rosszakat is mondtam, az azért mindent megmutat, hogy a megjelenés óta csak ezt az albumot hallgatom. Nem lett ez olyan rossz munka Erictől, inkább csak más, és ezt még szoknia kell a fülemnek. Kiváncsi vagyok, hogy a Vol 2 tud-e újat hozni, vagy ha nem, inkább a régi vagy a mostani stílust követi. 

Just like you

Allison Iraheta nem biztos, hogy mindenkinek ismerős. A lány az American Idol istentudjahányadik nyolcadik évadjában szerepelt, és negyedik helyezést ért el. Érdemes megemlíteni, hogy előtte a sorban nem kisebb nevek szerepeltek, mint Adam Lambert és Kris Allen. Én az Idol-t már csak a magyar ismétlésekben követtem figyelemmel, elsősorban Adam és Kris miatt ,de kb. két adás után már Allison is beférkőzött a szívembe, nagyon szimpatikus és életerős lánynak ismertem meg, akinek eszméletlenül gyönyörű hangja van. Sajnos azóta nem igazán hallani róla, főleg nem itt Magyarországon, de még Amerikában sem ért el akkora sikereket, mint amiket a hangja és a tehetsége alapján megérdemelt volna. Enyhén nagyon megkésve, a múlt héten hallgattam meg Allison első albumát, a Just Like You-t, ami még nem sokkal az Idol után, 2009-ben került a boltokba.

A lemez számomra abszolút kellemes meglepetés volt. Igazából egyáltalán nem erre számítottam, azt hittem, Allison rockosra veszi majd a figurát, de nem. Egy figyelemreméltó pop-albumot kaptam, ami, bár meglepett, teljesen meggyőzött Allison tehetségéről. Az első pár hallgatás után még nem tudtam meghatározni, kihez is hasonílt leginkább az egész, de most már egyre inkább azon vagyok, hogy Allisonnak nem csak a hangszíne, hanem dalai is Pink stílusára emlékeztetnek egy kicsit. Illetve néha még Kelly Clarkson jutott róla eszembe, főleg a lasabb daloknál.

Az első kislemez, amihez még videó is készült, az album első dala, a Friday I'll be over you. Az egyik kedvencem a bűvös tizenhárom közül, számomra telitalálat, fülbemászó, jó hallgatni és énekelhető. Szerintem remek választás volt nyitódalnak rakni, meghozza az alaphangulatot és jókedvre derít. Alapjáraton, bár még nem néztem meg a szövegét tüzetesebben, de halvány gyanúm van, hogy egy szakítós dal, a felépülős fajtából. A másik kedvencem egyértelműen a Beat me up lett, annyira vidám és nyárias ez a dal. Kicsit sajnálom, hogy nem jött ki kislemezként, lehet, hogy ez jobban megfogta volna Amerika népét, mint a második kislemezként választott Scars. Oké, nem vagyok lassú dal párti, tehát természetesen nem került a kedvenceim közé, de lehet, hogy nem én vagyok az egyetlen, aki szerint nem ez a Just like you legerősebb dala. Habár a szövege azért természetesen megfogott. És ha már a szövegnél tartunk, nagyon tetszik a Robot Love és a Just like you. Egyik dal sem az a tipikus sláger dal, de van mondanivalója, Allison hangja pedig így is, úgy is csodás, teljesen lényegtelen szinte, hogy milyen alapot teszünk alá.  Két másik érdekes darab is van még itt, az egyik a Pieces, a másik pedig a D is for dangerous. Mindkét dal kilóg egy kicsit  a sorból, legalábbis az én érzéseim szerint. Az első dal egy kicsit Paramore-osra sikeredett nekem, a másodikban pedig többször használja Allison a mély hangokat, ami számomra abszolút nem zavaró, sőt, egyre jobban megkedvelem. A lemez többi dala sem rossz, igazából egy olyat sem találtam, amit unnék, vagy nem szeretnék többször is meghallgatni. 

Allison lemeze abszolút arra irányított, hogy továbbra is figyeljem a kisasszony működéseit, és remélem nemsokára többet is hallunk majd róla, én ugyanis nagyon örülnék egy második albumnak is. 

take me to wonderland

A legtöbb olyan feltörekvő énekesnőt, akiket úgy harangoznak be, hogy a jövő nagy sztárjai, a jövő üdvöskéi, a következő ilyen meg olyan, túlzottan lusta vagyok meghallgatni, mert hetven százalékuk eltűnik aztán a süllyesztőben, vagy nem tudnak számomra semmi újat mutatni. Úgyhogy meg kell várnom, amíg elérnek hozzám. Ha tehetségesek, és jók abban, amit csinálnak, előbb vagy utóbb összetalálkozom velük, ahogy Gagával vagy Jessie J-vel is történt.

Natali Kills-szel sem történt ez másképp, megvártam, amíg ő fut be az én látóterembe. A musicdaily nyári válogatásalbumára került fel a Wonderland, és annyira beleszerettem a dalba, hogy úgy döntöttem, ezek után az egész albumot meg kell hallgatnom. Most már másfél napja csak ez forog itt nálam, és meg kell, hogy mondjam, tud valamit ez a csaj. Még mindig nem tartok ott, hogy ezt a fajta popot a kedvenceim közé soroljam, de a maga nevében Natalia nagyon nagyot alkotott a Perfectionist-tel, és mindenképp érdemes időt és figyelmet fordítani erre  a lányra.

Bár, mint az így utólag kiderült, már a Mirrors-nál lelkesednem kellett volna, hiszen az hozta meg számára az igazi sikert, a Wonderland sokkal-sokkal jobban tetszik, szerintem mindenképp az egyik legütősebb dal a lemezen. Már a zene is magával ragadó, de a dalszöveget meg egyszerűen imádom. Mindig is tetszettek az olyan dolgok, amibe az ilyen kicsit disney-s, tündérmesés dolgok vannak átültetve, és a végén mégiscsak egy szerelmes dalba jukadunk ki. Na, ez már megint rohadtul értelmetlen, és magyartalan mondat lett, de nem igazán tudom máshogy megfogalmazni.

A szövegileg erős dalok közé sorolnám még mindenképpen az If I was God-ot, amire ugyan egészen sokat kell várni, ha mindent meg akarunk hallgatni, hiszen ez az utolsó dal. De higgyétek el megéri, ahogy olvasgatni is a szöveget, mert popdalokhoz képest meglehetősen értelmes és sokatmondó. De azért találunk itt nagyon tipikus, de mégis fülbemászó dalokat is, mint például a Superficial, ami nekem sokat nem mondott, de mégis tetszik, illetve a Free, ami az egyik legslágeresebb a lemezen.

Az első kislemez, a Zombie, nekem nem tartozik a kedvenceim közé, kicsit kezdem unni, hogy mostanában ezek a pophercegnők nem elégszenek meg az emberi kapcsolatokkal, hanem folyamatosan másfelé kacsintanak. Katy Perry a földönkívülieket pártolja, Natalia pedig a Zombiekat. szép (: Mint már leírtam, a Mirrors nem tetszik annyira, mint a Wonderland, de ettől függetlenül ezt is nagyon szívesen hallgatom, ahogy nagyjából az összes dalt a lemezről, nem is igazán tudnék olyat mondani, amit unalmasabb nyári napjaimon valami jó könyv vagy akármilyen olvasmány mellett nem tartanék tökéletes kísérőzenének. Nagyon tetszett még a Love is a suicide, a Break you hard és a Not in love is, mindhárom egy kicsit máshonnan közelíti meg a témáját, mint az átlagdalok, talán egyedül a tizenegyedik-tizenkettedik dal körül sokalltam be, és kellett egy kis szünetet tartanom, addig teljesen feldobtak a dalok. Persze a Broke-kal és a Heavennel sincs semmi gond, de nem ők lesznek a kedvenceim. 

Szóval, oda akartam kilyukadni, hogy Natalia dalait mindenkinek ajánlom ilyen nyári napokra, és az egész Perfectionist remekül sikerült, annyira, hogy ezentúl biztos, hogy több figyelmet fordítok majd Kills kisasszonyra. A videókba még nem merültem bele, kiváncsi vagyok, ott milyen stílust képvisel...

Cause God makes no mistakes

Oké, már megint elég érzékeny vizekre eveztem, mert azért Gaga nem kis falat. Főleg nem ez az új lemez, ami körül aztán folynak a csaták rendesen. Igazából mindig volt valami ebben a nőben, amit nem tudtam nem tisztelni. Kialakított valami olyan kultúrát maga körül, amire csak kevesen képesek, folyton képes megújulni, és azon kevés előadók közé tartozik, akik olyan popzenét tudnak írni, amiket egyrészt nem tudok semmi máshoz hasonlítani (azaz fel sem merül bennem, hogy jéé, ez olyan mintha ennek vagy annak a koppintása lenne), maximum saját magához, másrészt pedig szívesen elhallgatom őket egymás után többször. Aztán ott van az a szintén lényeges tényező is, hogy az összes dalában van valami "Gagás", akár az Eh,eh-t, akár a Scheiße-t nézem, amik azért valljuk be, elég távol állnak egymástól. 

Bevallom, a Born This Way album azon kevesek közé tartozott, amiket nagyon vártam idén. Eddig mindkét albuma, ha nem is telitalálat, de kellemes meglepetés volt számomra, úgyhogy egész magasra tette a mércét. És sikerült is megugrania, na nem az egész albummal, mert azért van jó pár dal, ami abszolút nem volt tetszetős első hallgatásra, és ezért le sem töltöttem. Ennek ellenére valószínűleg fog még majd tőlem esélyt kapni az a pár dal is, de addig inkább azokról írnék, amiket hmm.. "tüzetesebben is átvizsgáltam" (értsd: elolvastam a szövegét, és legalább ötször meghallgattam). 

Hmm.. kezdjük talán a címadó dallal, a Born This Way-jel. Tipikusan az a dal, ami elsőre belemászik a füledbe, és képtelen vagy kivarázsolni onnan. Van egy-két sor a szövegben, amit egyszerűen imádok, és ha nem lenne hozzá a klipp, semmi bajom nem lenne. De van. És, sajnos, tényleg valószínűleg videóügyileg Gaga mélypontja volt a BTW, de innen szép nyerni. (most komolyan én félek attól a rózsaszín izétől, ami a fején van. egyszer még rémálmodtam is vele. és most nem viccelek).

Am I in love with Judas? Yes, absolutely. Az egyik legjobban várt szám volt az albumról, már csak a címe miatt is. Nem teljesen ilyenre számítottam, de összességében nagyon megszerettem. Sokkal közelebb áll a szívemhez, mint a Born This Way, a videót szintén imádom, és nem csak azért, mert Jesus nem nézne ki benne rosszul, ha nem ilyen haja lenne, nem is csak a szívecskeformálós tánc miatt, vagy mert szerintem Gaga eddig ebben a klipben a legszebb, de még csak a szép motorok miatt, hanem mert az egész történet, így egyben fogott meg. A rúzslövedékű fegyveren keresztül a parókákon át a videó hangulatáig. Nálam talált. 

Aztán itt van a legújabb film, a The Edge of Glory is. Elsőre nem tetszett annyira szám, igazából nem olyan fülbemászó, de a szöveget olvasva és a háttértörténetet ismerve valahogy megszerettem. Tetszik, hogy nerm annyira gyors dal, kicsit már hiányoltam amúgy is az ilyeneket Gagától., hiszen a The Fame Monsterről is a Speechless tetszett leginkább. A videó talán az eddig legvisszafogottabb tőle, de igazából nem feltétlenül rossz. Kicsit érzem benne ezt a "túl extrémnek tartjátok a BTW-t és a Judast? Nesze, akkor van ilyen is" dolgot, de lehetséges hogy már megint csak túlkomplikálom a dolgokat (szokásom egyébként). Egyébként engem az egész öt perc valamiért  Jackora emlékeztet, de ötletem sincs miért. 

Hmm.. a sok dicséret után kell valami negatív is. A talán legnagyobb csalódást az egés albumon az Americano című szám hozta számomra, én ettől sokkal többet vártam. A stílus sem jön be, és nem tudom élvezni a dalt. Jó, tudom, hogy Gaga imádja belevinni a különböző nyelveket és kultúrákat a daliba, és teljesen átjön, hogy mit szeretett volna csinálni, csak ez egyszerűen nem nekem lett kitalálva. Vagy valami ilyesmi. 

Az abszolút kedvencem a Born This Wayről egyértelműen a Bad Kids lett. Egyszerűen imádom ezt a dalt, mert már megint ötvözi a jó szöveget a fülbemászó dalszöveggel. Igazából talán ez az egyetlen dal még az albumról, amiből örülnék, ha készülne klip. Jó, ezekkel általában megjárom, mert a legtöbb esetben tényleg még fűből-fából is videó van, csak az én kedvenceimből nem, de üsse kő, túlélem. Mindenesetre egyébként tényleg kiváncsi lennék, mit alakít emellé a Lady. Húú, annyi mindent tudnék erről a számról írni, de inkább visszafogom magam, jó? I'm absurd...

Black Jesus Amen Fashion számomra egy nagy kérdőjel. Igazából elhallgatom meg minden, néha egy-két sort még el is énekelgetek belőle, de nem igazán értem, és valamiért nem is szeretném megérteni. Ez már nekem kínai, vagy nem is tudom. Valószínűleg a beszűkültségemmel lehet a gond, mert egyébként ritmusos kis dal, eléggé slágergyanús is lehetne, meg minden. 

Highway Unicorn (Road to love). Ez is megintcsak úgy indult, hogy "te meg mi vagy?" és még mindig nem zártam teljesen a szívembe, de szerintem ez csak idő kérdése. De tényleg. Most már JLO On the floor-ját is elhallgatom, pedig el nem tudjátok képzelni, mennyire utáltam. A refrén egyébként egész kellemes, de a közti részekkel nem igazán tudok mit kezdeni. 

A Marry the night nem indul valami jól, az első fél perc az nálam konkrétan a túlélésért harcol, de utána teljesen hallgatható, szeretem, olyan táncolhatnékom lesz tőle és jókedvre derít. Óó, és imádom, hogy újra előjönnek az ismétlések. Úgyhogy a sok klasszikus után most már van M-M-Marry the night is. 

És akkor a végére még valami durranósat. Itt van ez a Scheiße nevű valami, amit, ha az eszem diktálna, utálnék, de valamiért mégis folyton hallgatnom kell. Egyszerűen függővé tett, vagy nem is tudom, Lehet, hogy amiatt ,mert mániákusan tetszik a Scheiße szó, vagy amiatt a fura halandzsa-szerűség miatt, amit a dal felén keresztül hallhatunk, vagy éppen amiatt a sor miatt, hogy "I don't speak German, but I wish I could", mert ez olyan abszolút kifejezi az érzéseimet, avagy törekvéseimet dolog, és emiatt már csak imádni tudom. 

Hogy összességében mit tudok mondani? Talán csak annyit, hogy bár Gaga nézőpontom szerint ebből az albumból sokkal többet is ki tudott volna hozni, de így sem lett rossz, sőt egész minőségi a mostani dolgokhoz képest. Sok olyan dal volt, ami hatást tett rám, más kérdés, hogy milyen értelemben. Az viszont biztos, hogy Gaga egyéniség, és már megint sikerült valami eszméletlen stíluskavalkáddal előállnia. És ezért még mindig tisztelem.

Paradise Oskar: Sunday Songs

Talán még sokatoknak ismerősen cseng Paradise Oskar neve, hiszen ő képviselte Finnorszáőgot Da Da Dam című dalával az Eurovíziós Dalfesztiválon májusban. Nem sokáig késlekedett, egyből piacra dobta A Sunday Songs című albumot, ami számomra pontosan azt hozta, amit elsőre elvártam a sráctól. Első hallgatásra a kilenc daltöbbé-kevésbé fülbemászó és kedves, de igazán szerintem csak akkor lehet megszeretni őket, ha legalább egyszer a szöveget is elolvasod.

Da dam dam: A lemez talán legerősebb, de mindenképp legismertebb dalával indulunk, "Paradicsom Oszkár" ezzel a szerzeményével jutott a döntőbe az idei ESCn. Szeretem a dal szövegét, ezt az egész egyedül megmentem a világot dolgot, mindenképp figyelemfelkeltő valami. Kicsit elsőre furcsa volt, ahogy a dallammal játszik a fiú, néha a gitár és a szöveges rész furcsán eltér, de ennek ellenére abszolút szerethető valami.

Jimmy's song: Az egyik személyes kedvencem, és micsoda meglepő, szintén a szövege miatt. Visszaköszön az előző dalban megismert Peter, akinek életszemlélete merőben más, mint Jimmynek, és kettőjük szemléletmódjának különbözőségéről is szól a dal. A dallam kellően játékos, olyan elsőre magával ragadó típus, Axel hangja pedig, ahogy mindig, itt is majdnem álomba ringat-a jó értelemben. Imádom, hogy a számok nagy részével ellentétben, itt a zongora is megszólal (: mellékes megjegyzés: én hiszek abban, hogy Jimmy futball sztár lesz egyszer♥

Sarah the sparrow: amennyire megfogott elsőre a cím, annyira hűtött le az első hallgatás. Valamiért nem lett kedvencem ez a dal, hiába hallgattam meg újra és újra. Az viszont mindenképp figyelemreméltó, hányféle szereplője van Axel dalainak, és imádom, hogy egy-egy karakter, a maga sajátos tulajdonságaival újra-újra felbukkan a dalokban.

Stupid little fool: ami először feltűnt, az az édes vokál volt, aztán természetesen - micsoda meglepetés - a dalszöveg. Évek óta nem láttam/hallottam ennyi - nem is tudom megfogalmazni milyen, de mindenképpen pozitív jelzőt képzeljetek ide - szöveget egy lemezen. Ebből is rengeteg olyan részletet tudnék mondani, ami már külön megér egy történetet. A dallamvilág itt is hasonló a többi dalhoz, és továbbra is alvás előtti nyugtató zenének tudom a leginkább elképzelni.

Just leave: az  abszolút gyenge pontom ez a szám, egyszerűen első hallgatásra kedvencem lett. Az első két sor már belopta magát a szívembe, aztán végigolvasva a szöveget, annyira magamra találtam benne - igazából fogalmam sincs miért - hogy most már teljes mértékben kötődöm hozzá lelkileg.

If you don’t wish to be eaten by a dragon, Life sucked by a vampire And beaten by a troll. If you don’t wish to be tortured by a goblin, Slaughter by a werewolf, haunted by a ghost; JUST LEAVE....

Sunday Everyday: A lemez félig-meddig címadó dala, kicsit gyorsabb, mint a többiek, és emiatt mindenképp megjegyzi már első hallgatásra az ember. Azt hinné az ember, hogy a sok hasonló kaptafára íródó gitárdal egy idő után unalmas és egyhangú lesz, és még ha tényleg nem is nagy a különbség az egyes dalok között, valamiért mindegyik más, különleges a maga nevében, így még ennél a dalnál sem unalmas a Sunday songs. 

Miss Nobody: elsőre olyan egy a sok közül dalnak tűnhet, de igazából sokkal több ennél. Utálom magamat ennyiszer ismételni, de egyszerűen tényleg nem tudok mást mondani, minthogy szöveg,szöveg,szöveg. A Zene és szövegben fogalmazta meg még Drew Barrymore karaktere, hogy a szöveg a zene lelke, és tényleg így van.   Kicsit mindig elszomorodom ettől a számtól, eléggé elkeserít...de ennek ellenére hallgatom. újra és újra. 

Dear Mother: a szám utolsó két soránál egyszerűen nem bírtam tovább, illetve inkább a könnycsatornáim mondták fel a szolgálatot, mindenesetre egyszerre csak azt vettem észre, hogy könnyek potyognak a szememből. Axel hangja ebben  a dalban annyira érzelemdús, és annyival több jelentést ad a dalnak, hogy tényleg teljes mértékben meghatódtam tőle. Kicsit a dal vége felé olyan, mintha ő is majdnem elsírná magát. És még egy valóságos és teljesen váratlan meglepetés: szöveg. nem szeretnék többet mondani. 

The invisible ones: bevallom őszintén, a Sarah the sparrow mellett talán ez az a másik dal, ami annyira nagyon nem győzött meg és varázsolt el, mint a többi. Talán így a kilencedik dal környékére tényleg belefárad már az ember az egyszerű gitárjátékba, és ezt még a vokál sem tudja annyira feldobni, hogy felkeltse az érdeklődésemet. Talán ha nem ez a dal lenne az utolsó, jobban odafigyeltem volna rá. 

Hogy összességében mit mondhatok el? Hogy a Sunday Songs egy kellemes relaxáló lemez, Axel édes hangszínével, és varázslatos dalszövegekkel. Néha megelehetősen egyszerű zenei kísérettel, de mindenképp sajátosan, Paradise Oskarosan elkészítve. És érdemes erre a kis finn srácra odafigyelni, mert azért titokban nagyon odapörköl az egész világnak - néha nyílvánosan, néha csak a sorok között.