The Inbetweeners Movie

Ha le szeretném egyszerűsíteni a dolgot, akkor tulajdonképpen a Get Him To The Greekről írt kritikám kilencven százalékát bemásolhatnám ide, mellébiggyesztenék még két mondatot, és készen is lenne varázslatos véleményem a filmről. De vegyük úgy, hogy az említett csodát még nem láttam és nem írtam róla, és kezdjünk az alapoktól mindent.

Hogy honnan jött egyáltalán az ötlet, hogy megnézzem a The Inbetweeners-t? Nem fogok hazudni, csak azért álltam neki, hogy a One Direction által mostanában erőteljesen preferált Inbetweeners-dance eredeti verzióját megcsodálhassam. Mielőtt leültem volna a másfél órás maratonomnak, ennyi volt az összes információ, amit sikerült megtudnom a filmről, úgyhogy nyugodtan fogalmazhatunk úgy, hogy mindenféle előismeret nélkül dobtam bele saját magam a mély vízbe...

De még mennyire mély vízbe... Mondhatnám azt, hogy az elején minden teljesen ártatlanul kezdődött, és a fene sem gondolta volna, hogy ilyen irányt vesz a történet, de erről szó sincs. Körülbelül három-négy perc után le lehetett vágni, hogy nagyjából milyen szálon fognak majd végigfutni az események, de a kilátások ekkor még nem voltak annyira szörnyűek. Oké, fogunk négy idióta embert (de tényleg, egyébként a lúzerség mintapéldányait választottuk, nyilvánvalóan nem véletlenül. Akár olcsó fogásnak is tűnhetne, de valljuk be, sokkal szívesebben röhögünk négy balfék hülyeségein), elszakítjuk a meglehetősen paródia-szagú szülőktől és az iskolától. (a búcsúbeszédet mondó tanár a film egyik fénypontja, komolyan) Hova máshová is mehetnénk, mint valami éppen divatos és trendi üdülőhelyre, ami tele van bulira vágyó fiatalokkal. Oké, eddig minden rendben. átestünk egy-két tűrhető vagy viszonylag fájdalmas poénon, megismertük a szereplők tulajdonságait (aki figyelemmel követte a 2008 óta futó sorozatot, annak erre természetesen nem volt szüksége... nézzétek el tudatlanságomat) és összességében úgy-ahogy, de szórakoztunk. Félvállról vettem az olyan kliséket, minthogy a hoteljük valamilyen furcsa véletlen során a világ legundorítóbb szálláshelye, vagy hogy a buszon nem tudnak aludni a hangosan éneklő turisták miatt, mert a maga módján itt még abszolút édes és szerethető volt minden. Amikor aztán a négy női főszereplő is megérkezett, végre az én pillanatom is eljött: ezek a drágaságok előadták a csodálatos táncukat...hát, mit ne mondjak, rég nevettem ennyit egy perc leforgása alatt. Minden átfordult a pozitív oldalra, és annyira jókedvem lett ettől a kis jelenettől, hogy úgy éreztem, ebből rossz már nem sülhet ki...tévedtem. A film felétől egyre több olyan jelenet jött, amit konkrétan nem tudtam mire vélni. Persze, nagyon vicces, hogy egy hétéves kisgyerek lerántja egyik srácunkról a nadrágot, aki ezért cserébe bedobja a medencébe az úszni nem tudó kölyköt... kac, kac. És igen, halálra nevettem magam valamelyik szórakozóhely főattrakcióján, persze. Az meg már tényleg a minekvan kategória tetejére került, mikor a film vége felé narrátorunk és főszereplőnk két csókolózó szerelmespárt is telibehányt. Ezt már anno a get him to the greeknél sem értettem, de úgy látszik, a mai közönségnek erre van igénye... Én inkább csak undorodtam, és innentől kezdve már akármilyen jó poénok is jöhettek volna, nem érdekeltek. (az más kérdés, hogy nem is nagyon  jöttek, sok helyen csak egy erőltetett kacajt sikerült magamból kipréselni). A romantikus szála a történetnek még egészen elviselhető volt, ott sikerült talán a leginkább eltalálni a határokat, és nem súrolni a nagyon gagyit.

A szereplőkről igazából nem sok mindent tudnék írni. A négy srácnak nyilván nem volt nehéz azt a karaktert hozni, amit már több mint két éve alakít, és tették is rendesen a dolgukat. Egyikük sem hagyott bennem mély nyomot, de a bénaságuk sem szúrt szemet. A lányoknál szimpatikusnak tűnt a Zooey Deschanel wannabe lányka (kinyomoztam, Tamla Kari a neve), benne láttam valamennyi fantáziát, a kövér lány pedig aranyos volt, és az egyik legidegesítőbb, ám valamiért mégis legszerethetőbb karaktert hozta a másfél óra alatt.

 Mit mondhatnék még? Erősen valószínűnek tartom, hogy az én ízlésemmel van a baj, és egy átlagembernek ezek meg sem kottyannak. Az is megeshet, hogy igazából ez a film egy eszméletlen bombakirályság, csak én rosszul vagyok bekötve. Vagy hogy van valamilyen rettentően mély mondanivalója, csak én azt két hányás között kifelejthettem. Ennek ellenére azért érzékeny lelkűeknek, az undorító dolgoktól undorodóknak és hasonló típusoknak semmiképp sem ajánlom ezt a filmet. Magamnak pedig ide is feljegyzem, nehogy a közeljövőben megint hasonló hibába essek: Akármennyire imádom az angolokat, a lerészegedős-másnaposok stílusú filmjeiket még egy jó darabig nem fogom kultiválni.  

Hogy lehetnek szerelmesek a hangjegyek?

Egy kicsit nagyon nosztalgiázásra adtam a fejem. Bár valószínűleg csak az unalom vett rá erre (és a tény, hogy öcsém elfoglalta a biztonsgot és kreatívkodási lehetőséget adó gépem és íróasztalom), mindenesetre arra vetemedtem ma délután, hogy újra megnézzem a High School Musicalt, azaz szép magyarosan a Szerelmes Hangjegyeket. Gondolom, most mindenkinek beugrott Zac Efron és Vanessa Hudgens arcocskája, valamelyik nagy sikerű dal, a wildcats piros és fehér színei, a tipikus amerikai iskola, és azért nagy többségben az elhatárolódás az ilyen szintű " filmektől". 

Pedig pár évvel ezelőtt mekkora őrület volt az egész. Emlékszem, amikor a tv2 először leadta a filmet, konkrétan tíz éves voltam, és teljesen magával ragadott az egész világ. És ezért nem tudom hibáztatni az akkori önmagam. Mi más lehet egy ennyi idős lány álma, mint a családi telelés/nyaralás során megismerni álmaid hercegét egy karaoke partin, és sok-sok bonyodalom árán beteljesíteni önmagad. Közben körül vagy véve egy csomó emberrel, akik szeretnek téged, a rosszakaróid a végén belebuknak és a többi, és a többi. Tiszta tündérmese az egész történet. Persze jó pár idegesítően átlagos slágerrel és cuki tiniarcokkal megspékelve.

Hajj, nagyon szégyellem bevallani, de valamennyire még most is élveztem ezt az egészet. Tudván, hogy az egész mennyire gagyi, más szemmel tekintettem a filmre, de akkor is megfogott benne valami. Biztos vagyok benne, hogy ez nem Zac Efron két szép szeme volt, és nem is Vanessa ének- vagy színészi tehetsége. (jóó, ami nincs, arról nem igazán illik beszélni). Viszont, legalább három alkalommal volt olyan poén, amin nevetnem kellett. Ez azért nem kis teljesítmény. Aztán. ott volt még Ashley Tisdale és Lucas Grabeel párosa, akik szerintem messze lejátszották a két főszereplőt, és akiket egyszerűen nem lehetett nem szeretni ezekben a karikaturizált, eltúlzott szerepekben. És a film unalmasabb részeiben illetve a reklámokban még gondolkodnom is sikerült. Például hogy az alapszituáció mennyire Grease-jellegű. (Valószínűleg onnan jött, manapság már elég nehéz eredetit kitalálni). Vagy épp hogy miért ilyen veszettül fontos ezekben az amerikai iskolában a sportbajnokság. Hogy az ilyen klikkrendszerben vajon én hová kerülnék. Ilyen, és ehhez hasonló gondolatok suhantak át a fejemen, miközben hallgattam a bosszantóan sablonos dalszövegeket és egyszerű dallamokat, és rejtélyes módon még egy pár könnycsepp is kihullott. Oké, ez nálam nem rejtélyes. Mivel én képes vagyok mindenen elsírni magam, ezt már nem is veszem a HSM érdemei közé. 

Nme is tudom, mire szerettem volna kilyukadni ezzel az egésszel, kicsit késő van már a gondolkodáshoz. Talán arra, hogy mégsem tartozik életem leggázabb döntései közé, hogy 2006ban rákattantam erre az egészre. Talán arra, hogy valamilyen szinten meg lehet érteni és lehet szeretni ezt. De hogy többet nem nagyon szeretném megnézni, az szinte biztos. ( na jó. talán csak a nyakkendős poén miatt. az mindig üt)

Get Him To The Greek

Nem fogok hazudni, az egész filmet azért a kb. fél percért (lehet még annyi sem volt) töltöttem le, amíg Tom Felton látható benne. Jó igen, bevallom, most az agyam kb. addig tud eljutni, hogy síugrás, Norvégia, Tom Felton, és az, ami ezeken a kategóriákon kívül esik...hát nehezen emésztődik meg az agyamban. Gyenge vagyok, gyerekes, és teljesen idióta, de ez az én hibám, és egyébként sem kapcsolódik a filmhez...

Tehát a Get Him to the Greek, azaz magyarosan elfordítva Felhangolva egy...hogy is mondjam...érdekes film. Nem igazán szeretem ezt a szót használni, de igazából nem igazán tudok rá mit mondani. Nem sok elvárásom volt a filmmel kapcsolatban, tényleg csak így hirtelen ötlettől vezérelve letöltöttem, fogalmam sem volt, miről fog szólni, annyit tudtam, hogy Russell Brand az egyik főszereplő, akiért különösebben nem rajongok, illetve hogy van valami kövér fickó benne, akinek a filmből kivágott gifjeivel naponta összetalálkozom tumblrn. Ez nem volt túl sok alapnak, igazán nem tudtam mire számítsak, de hogy meglepett az, amit kaptam, az biztos. 

Az eleje egészen jól kezdődött, mindent felfogtam, amit kellett, és volt egy-két pillanat, amikor komolyan elnevettem magam. A szereplők szerethetőnek tűntek így elsőre, és volt egy fajta kíváncsiság is bennem a  folytatást illetően. Ez tartott kábé tíz percig, utána már könyörögtem, hogy jöjjön végre Tom jelenete. Ami édes volt. Gondolom, két félmondatból nem lehet megállapítani, ki mekkora színész, úgyhogy inkább elkerülöm az áradozást. Utána viszont...hát nem is tudom. Egyrészről néha jókat nevettem, bár nem olyan szintű nevetések voltak ezek, mint mondjuk a másnaposoknál, inkább csak erőltetett kacagások. Másrészről Jonah Hill, és az általa megformált Aaron Greene karaktere egyre inkább bökte a csőröm, arról nem is beszélve, hogy szinte minden második jelenetben elhányta magát, aminek egyrészt semmi értelmét nem láttam, másrészt meg undorítónak tartottam. Russell Brandet viszont már majdnem megkedveltem, ami azért nálam nagy szó. Az események gyorsan pörögtek, azzal kapcsolatban semmilyen panaszom sincs. Az utolsó negyed órában azért sikerült elsírnom magam, és nem is azért, mert annyira pocsék lett volna a sztori. Bár nálam ez azért nem nagy szó, meglátok egy icipicit megható jelenetet, és már potyognak a könnyeim. Lényeg a lényeg, a vége eléggé happy endesre sikeredett, kicsit túl érzelmesre meg nem is tudom. Kerestem az egész filmben a rock and rollt, mert elméletileg erről is szólt, de nem találtam. A provokatív dalszövegek szintén nem  jöttek át, de azért zeneileg még egész jó volt a felhozatal. Biztos nem fog a kedvenc filmjeim közé kerülni, és ha mégegyszer megnézem, az valószínűleg megint csak azért a csinos pofiért lesz, de egy ilyen tinglitangli nyári estére elmegy azért a film. Egy kis borral, nyílván (:

Ha egy történet véget ér...

Általában elég sarkalatos dolog a Harry Potter kultusz, valaki vagy nagyon benne él, vagy (és általában ők jóval kevesebben vannak), eléggé mondvacsinált okok miatt makacsul utálja és leszólja. Valamiért én a kettő közé kerültem, de sokkal közelebb vagyok a mániákus rajongó kategóriához, mint az ellentéthez. A Harry Potter  sorozat (és itt most a könyvekről beszélek) rengeteg dologra megtanított, támaszt adott és segített, mikor épp nem úgy alakultak az események, ahogy azt én szerettem volna. Társ volt egy hosszú vonatúton, egy nyaraláson, egyhangúbb nyári napokon, betegségekben, egy-egy unalmas töriórán...szóval ott volt jóban rosszban. De. Ennél tovább nem merészkedtem, nem voltam aktív fórumokon, nem számoltam napokat vissza egy-egy film megjelenésééig, nem olvastam fanficeket (kivéve egyet, amit a barátnőm ajánlott. az tetszett, szép volt, jó volt...majd talán most), és egyáltalán...nem voltam az az igazi kemény mag. Természetesen megérintett, hogy ezzel most mindennek vége, és kicsit csalódott voltam... De tudtam, hogy ennek a napnak egyszer el kell jönnie, és igazából nagyon örülök, hogy Rowling eddig nem engedett a csábításnak, és nem írt nyolcadik részt. Valahogy nálam azzal törne össze egy  világ... ez a hét könyv így jó, ahogy van, nem nagyon kell erről több bőrt lehúzni. 

Igazából, szerintem azt, hogy még közelebb kerüljek a sorozathoz, nagy mértékben akadályozta a filmek megjelenése és az akörül kialakult hisztéria. Igaz, a Harry Potterrel való első érintkezésemet én is a filmeknek köszönhetem, de ezt inkább a koromra fogom. Az első Potter filmet még moziban néztük meg, én olyan öt éves lehettem? talán. Az egészból nem sok minden maradt meg, azt tudom, hogy elvarázsolt az egész világ, hogy a moziban osztogattak mindenízű drazsét, és hogy öcsém (aki három éves volt akkor) elég hamar besokkalt, és a kvidiccs meccset már csak unokatesómékkal és apuval láttuk, mert anyu öcsémmel már a plazaban ült és várt. Tetszett, tetszett, de könyörgöm... öt évesen még annyi különleges élmény éri az embert, hogy egy ilyen dolog sem emelkedett ki annyira a többi közül. A második résszel aztán szintén érdekes élményeim voltak, itt még szintén előbb volt film, mint könyv. Konkrétan életem első számítógépén néztem öcsémmel, angolul magyar felirattal. Mivel öcsém még nem tudott olvasni, felolvastam neki a feliratot. Úgyhogy azt kb. kívülről tudom, pedig a legkevésbé kedves rész számomra a Titkok Kamrája. Az Azkabani fogolynál fordult meg a sorrend, és idővel abszolút ez lett a kedvenc részem a hét közül. Könyvben és filmben is. Innentől viszont nem volt megállás, a könyveket nagyon gyorsan olvastam el, igaz a hatodik és hetedik részre már nekem is rengeteget kellett várnom, és a megjelenés után pár nappal már nálam lapultak...A negyedik és ötödik részt nagynéméknél néztem meg filmben, és azok még nagyon-nagyon tetszettek. Persze, nem voltam teljesen elégedett, mindig találtam hibákat, de összességében jó volt. Aztán a hatodik résznél összedőlt minden. A film teljesen kesze-kusza lett, Yatesben nagyon nagyot csalódtam, és bevallom, elaludtam a filmen. Ami elég nagy szó nálam, mert nagyon kevés film volt eddig, amin ennyire bealudtam. El is vette egy kicsit a kedvemet az egésztől ez a dolog, és tényleg nehéz leírni, milyen érzéseim voltak. A 7/1 ezért nem is érdekelt nagyon, már az ötlet sem tetszett, hogy ketté vágják a filmet. Igen, inkább végignéztem volna egy négy-öt órás filmet. De ez ugye egyéni probléma, ami senkit nem érdekel. Aztán a koleszban azért sort kerítettem rá, hogy megnézzem, kicsit néhány helyen elaludtam, és a hatodiknál ugyan jobb volt ez a rész, még mindig nem éreztem azt, amit régen. Ezért is féltem egy kicsit ettől az utolsó résztől, és Yatestől is, mert az ember már nem is igazán tudja, mire számítson tőle. DE. Sikerült megint valami hatalmasat alkotnia. 

Ezt lehet az elfogultság mondatja velem, és az, hogy mégiscsak bennem van, hogy itt tényleg vége mindennek...de évek óta az egyik legjobb Potter filmet láttam. Annak ellenére, hogy Daniel Radcliffe az évek során egyre jobban irritál, annak ellenére hogy a színészi alakítások tényleg messze vannak a tökéletestől, nekem tetszett. Pont azt adta meg, amire vártam, hogy méltón tudjak elbúcsúzni ettől az egésztől. Szerintem sok mindent elmond az, hogy még félidőig mindenki hangosan nevetett és meglehetősen sokat (nem tudom kinek az érdeme, de tele volt tűzdelve jó poénokkal az egész film), a csata kezdete után mindenkit el kezdett fojtogatni a sírás, és egy idő után az egész teremben csak a szipogást, a halk orrfújást és zsepikeresgélést lehetett hallani. Mondjuk az egész sírás történet nálam nem túl meglepő, mert konkrétan a legbugyutább romkomokon is zokogásban tudok kitörni....de ez most más volt. Most volt is mit siratni, akár a történetet, akár az egész Potter-kultuszt nézzük. Ezt a filmet a helyén kell kezelni, nem szabad tőle többet várni, mint ami. Nem egy kerek történet, egy kész film. Ez egy sorozat befejező része, egy sorozaté, amin többmillió gyerek nőtt fel, amit 400 millió ember olvasott, nézett és szeretett, és ami tényleg tudott segíteni. És ennek tökéletes volt. Jobb, amit vártam, jobb amit elképzeltem, még ha könnyeket nehéz is kitörölni észrevétlenül a 3D szemüveg alól...

Just because she likes the same bizzaro crap you do doesn't mean she's your soul mate.

Nem is tudom, mit it vártam igazából ettől a filmtől. Elég sokat hallottam már róla, egy csomó hozzám hasonlóan elvont ismerősömnek nagyon tetszett, sokak szerint viszont vontatott, túlzottan bonyolult és értelmetlen volt. Úgyhogy megfelelően felvérteződve és enyhe elvárásokkal ültem le tegnap este megnézni a magyarul 500 nap nyárra fordított 500 days of Summer-t. Voltak elvárásaim, egyrészt a már fent említett vélemények miatt, másrészt pedig a szereplők, különösen Joseph Gordon-Levitt miatt, akit imádok-szeretek, mint színészt. Zooey Deschanel neve elsőre nem volt ismerős, de aztán kiderült, hogy ezt is csak a felületességemnek köszönhetem, hiszen rengeteg helyen láttam már játszani.

Azt kell, hogy mondjam, maga az alaptörténet tetszett, nagyon jól ki lett találva. Érdekes volt a két főszereplő karaktere is, bár, micsoda csoda, megint csak a férfikarakterrel sikerült jobban azonosulnom. Nagyon tetszett a film színvilága és hangulata is, valahogy pontosan illett a sztorihoz. A zenékkel sem volt semmi probléma, a legtöbb nagyon jól el lett találva (mégha nem is ez a két kedvenc dalom Regina Spektor-tól), és az is kellemes meglepetésként ért, hogy mennyire ügyeltek arra, hogy a zenék tartalmilag, szövegileg passzoljanak az épp lejátszódó eseményekhez. Tetszett, hogy nem volt egy tipikus amerikai film, hála istennek emberi helyszíneken játszódtak az események, és végre nem a felhőkarcolók és a sárga taxik dzsungeljében kellett egész végig barangolnunk. Imádtam a mellékszereplőket, egytől egyig, tetszett Tom foglalkozása, és igazából még rengeteg apróság, amik nekem örömet okoztak. Hmm...hogy ne menjünk nagyon messzire, az egyik kedvenc jelenetem az IKEÁ-s volt. Mivel egyszerűen imádom a kéksárgát, és az egész skandináv dizájnt, így tényleg nagyon-nagyon boldog voltam, hogy belecsempészték a filmbe. A másik pedig, hogy stílszerűen fannis maradjak, Rachel hasonlata volt a NORVÉG (felhívom a figyelmet, NORVÉG) Larsról. És, hogy el ne felejtsem a legfontosabb dolgot, végre láttam egy olyan filmet, ahonnan legalább egy tucatnyi idézetet tudnék kiírni és szeretni.

De azért természetesen nem vagyok maradéktalanul elégedett. Először is rájöttem, hogy még legalább egyszer meg kell néznem, mert sajnos vagy nem sajnos, ez is olyan film, amit nem fogok fel teljesen elsőre. Nem is a történet nagy egészét, mert az megvan, csak a kis és apró részleteket, hogy mindent át tudjak látni. Mert igen, engem egy kicsit megkavart ez a sok ugrálás az időben, és egy kicsit összezavarodtam, hogy akkor most mi van, hol tartunk? Szóval ez is olyan valami, amit moziban csak úgy lehet nézni, ha minden percére figyelsz, mert egyszer kimész pisilni, vagy kifújod az orrod, vagy lehajolsz a kóládért vagy akármi, és már tök máshol tart a történet. (Ó. és ez a TVre is igaz). Jajj és még valami. Kicsit túlzottan nagy léptékben haladtunk. Én megértem, hogy nem lehet mind az ötszáz napból részleteket mutogatni, mert különben rekordhosszúságú lenne a film, de kicsit úgy voltam ezzel is, mint a Benjamin Buttonnal. Mindkét filmnél beleestek egy kicsit abba a hibába, hogy az elejét nagyon elnyújtották, és így, hogy beleférjenek a keretbe, a végét eléggé szűkre kellett szabni. Úgyhogy maradt bennem némi hiányérzet a film után, annak ellenére, hogy élveztem a másfél órát, és tetszett a történet valódisága. Hogy végre nem csak addig jutottunk el, hogy és együtt éltek míg meg nem haltak (kihagytam a boldogant. most egészen véletlenül, nem direkt volt), hanem hogy tovább is vitték a történetet. És megmutatták, hogy van élet egy teljes összetörés után is :D

biztos, hogy a szobatársam szeretnél lenni?

Tegnap sikerült végre megnéznem a The Roommate-et, de sajnos közel sem hozta azt, amit vártam tőle. Pedig a szereplőlista elég ígéretesre sikeredett, Leightont már a Gossip Girlben is szerettem, és érdekes élményt ígért egy Blairtől eléggé eltérő karakter eljátszása. Cam Gigandet, mint pasi egyáltalán nem jön be, hiába van oda érte  majdnem az összes szobatársam (ha már ugye itt tartunk), de a Never Back Down és a Könnyű nőcske után kiváncsi voltam, mit hoz ki ebből a semmi szerepből. Minka Kellyt nem nagyon ismertem eddig, de igazából sikerült meggyőznie az alakításával, és nem csak annyiból állt a dolga, hogy valamennyire hasonlított Leightonra kinézetileg. Nagyon ígéretes volt még, hogy Nina Dobrev és Matt Lanter is szerepet kap majd, de igazából mindkét sorozatsztárocskánk része a történetben nem vitte többre egy-két jelenetnél. A színészek miatt tehát sokkal többet vártam ettől a filmtől, és végülis a karaktereiket ők hozták is rendesen, de a történet bugyutasága, hanyagsága és egyszerűsége egyáltalán nem könnyítette meg a helyzetüket. 

Mert mi is a sztori? Egy vidéki lány, Sarah kollégista lesz, és egy "álomszobatársnőt" kap maga mellé. Legalábbis elsőre úgy tűnik, hiszen Rebecca nagyon kedves és törődő. Aztán ahogy halad előre a történet, egyre inkább előkerül Rebecca igazi énje, egy megszálott lányé, aki Sarahban látja újabb "áldozatát", és magához akarja láncolni a lányt, mindenki mást pedig el akar távolítani a közeléből (vagy valami ilyesmi.) ezért szépen sorban végigmegy a barátnőn, a kismacskán, a tanáron, és már következne Sarah nagynénje a sorban, de ekkor baaam, rohadt nagy fordulatok, cicaharcok, és egy kis Cam Gigandet után aztán  sikerül megmenti a nagynénit és Saraht is a haláltól. A film istenigazából unalmas, vontatott, elveszik a semmiben, thrillernek nem nagyon nevezném, mert sem lelkileg nem érintett meg, de még undoratónak vagy ijesztőnek sem találtam. Ennél már talán az is jobb lett volna, ha egy sima lightos romkomot hoznak össze. A szereplők is jobban passzoltak volna, és bár tucat lett volna rendesen, legalább elkönyvelhettük volna oda, ahova való. Mert én így ,ebben a formában, ezzel a filmmel egyszerűen nem tudok mit kezdeni.