Talán még sokatoknak ismerősen cseng Paradise Oskar neve, hiszen ő képviselte Finnorszáőgot Da Da Dam című dalával az Eurovíziós Dalfesztiválon májusban. Nem sokáig késlekedett, egyből piacra dobta A Sunday Songs című albumot, ami számomra pontosan azt hozta, amit elsőre elvártam a sráctól. Első hallgatásra a kilenc daltöbbé-kevésbé fülbemászó és kedves, de igazán szerintem csak akkor lehet megszeretni őket, ha legalább egyszer a szöveget is elolvasod.
Da dam dam: A lemez talán legerősebb, de mindenképp legismertebb dalával indulunk, "Paradicsom Oszkár" ezzel a szerzeményével jutott a döntőbe az idei ESCn. Szeretem a dal szövegét, ezt az egész egyedül megmentem a világot dolgot, mindenképp figyelemfelkeltő valami. Kicsit elsőre furcsa volt, ahogy a dallammal játszik a fiú, néha a gitár és a szöveges rész furcsán eltér, de ennek ellenére abszolút szerethető valami.
Jimmy's song: Az egyik személyes kedvencem, és micsoda meglepő, szintén a szövege miatt. Visszaköszön az előző dalban megismert Peter, akinek életszemlélete merőben más, mint Jimmynek, és kettőjük szemléletmódjának különbözőségéről is szól a dal. A dallam kellően játékos, olyan elsőre magával ragadó típus, Axel hangja pedig, ahogy mindig, itt is majdnem álomba ringat-a jó értelemben. Imádom, hogy a számok nagy részével ellentétben, itt a zongora is megszólal (: mellékes megjegyzés: én hiszek abban, hogy Jimmy futball sztár lesz egyszer♥
Sarah the sparrow: amennyire megfogott elsőre a cím, annyira hűtött le az első hallgatás. Valamiért nem lett kedvencem ez a dal, hiába hallgattam meg újra és újra. Az viszont mindenképp figyelemreméltó, hányféle szereplője van Axel dalainak, és imádom, hogy egy-egy karakter, a maga sajátos tulajdonságaival újra-újra felbukkan a dalokban.
Stupid little fool: ami először feltűnt, az az édes vokál volt, aztán természetesen - micsoda meglepetés - a dalszöveg. Évek óta nem láttam/hallottam ennyi - nem is tudom megfogalmazni milyen, de mindenképpen pozitív jelzőt képzeljetek ide - szöveget egy lemezen. Ebből is rengeteg olyan részletet tudnék mondani, ami már külön megér egy történetet. A dallamvilág itt is hasonló a többi dalhoz, és továbbra is alvás előtti nyugtató zenének tudom a leginkább elképzelni.
Just leave: az abszolút gyenge pontom ez a szám, egyszerűen első hallgatásra kedvencem lett. Az első két sor már belopta magát a szívembe, aztán végigolvasva a szöveget, annyira magamra találtam benne - igazából fogalmam sincs miért - hogy most már teljes mértékben kötődöm hozzá lelkileg.
If you don’t wish to be eaten by a dragon, Life sucked by a vampire And beaten by a troll. If you don’t wish to be tortured by a goblin, Slaughter by a werewolf, haunted by a ghost; JUST LEAVE....
Sunday Everyday: A lemez félig-meddig címadó dala, kicsit gyorsabb, mint a többiek, és emiatt mindenképp megjegyzi már első hallgatásra az ember. Azt hinné az ember, hogy a sok hasonló kaptafára íródó gitárdal egy idő után unalmas és egyhangú lesz, és még ha tényleg nem is nagy a különbség az egyes dalok között, valamiért mindegyik más, különleges a maga nevében, így még ennél a dalnál sem unalmas a Sunday songs.
Miss Nobody: elsőre olyan egy a sok közül dalnak tűnhet, de igazából sokkal több ennél. Utálom magamat ennyiszer ismételni, de egyszerűen tényleg nem tudok mást mondani, minthogy szöveg,szöveg,szöveg. A Zene és szövegben fogalmazta meg még Drew Barrymore karaktere, hogy a szöveg a zene lelke, és tényleg így van. Kicsit mindig elszomorodom ettől a számtól, eléggé elkeserít...de ennek ellenére hallgatom. újra és újra.
Dear Mother: a szám utolsó két soránál egyszerűen nem bírtam tovább, illetve inkább a könnycsatornáim mondták fel a szolgálatot, mindenesetre egyszerre csak azt vettem észre, hogy könnyek potyognak a szememből. Axel hangja ebben a dalban annyira érzelemdús, és annyival több jelentést ad a dalnak, hogy tényleg teljes mértékben meghatódtam tőle. Kicsit a dal vége felé olyan, mintha ő is majdnem elsírná magát. És még egy valóságos és teljesen váratlan meglepetés: szöveg. nem szeretnék többet mondani.
The invisible ones: bevallom őszintén, a Sarah the sparrow mellett talán ez az a másik dal, ami annyira nagyon nem győzött meg és varázsolt el, mint a többi. Talán így a kilencedik dal környékére tényleg belefárad már az ember az egyszerű gitárjátékba, és ezt még a vokál sem tudja annyira feldobni, hogy felkeltse az érdeklődésemet. Talán ha nem ez a dal lenne az utolsó, jobban odafigyeltem volna rá.
Hogy összességében mit mondhatok el? Hogy a Sunday Songs egy kellemes relaxáló lemez, Axel édes hangszínével, és varázslatos dalszövegekkel. Néha megelehetősen egyszerű zenei kísérettel, de mindenképp sajátosan, Paradise Oskarosan elkészítve. És érdemes erre a kis finn srácra odafigyelni, mert azért titokban nagyon odapörköl az egész világnak - néha nyílvánosan, néha csak a sorok között.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése