The Inbetweeners Movie

Ha le szeretném egyszerűsíteni a dolgot, akkor tulajdonképpen a Get Him To The Greekről írt kritikám kilencven százalékát bemásolhatnám ide, mellébiggyesztenék még két mondatot, és készen is lenne varázslatos véleményem a filmről. De vegyük úgy, hogy az említett csodát még nem láttam és nem írtam róla, és kezdjünk az alapoktól mindent.

Hogy honnan jött egyáltalán az ötlet, hogy megnézzem a The Inbetweeners-t? Nem fogok hazudni, csak azért álltam neki, hogy a One Direction által mostanában erőteljesen preferált Inbetweeners-dance eredeti verzióját megcsodálhassam. Mielőtt leültem volna a másfél órás maratonomnak, ennyi volt az összes információ, amit sikerült megtudnom a filmről, úgyhogy nyugodtan fogalmazhatunk úgy, hogy mindenféle előismeret nélkül dobtam bele saját magam a mély vízbe...

De még mennyire mély vízbe... Mondhatnám azt, hogy az elején minden teljesen ártatlanul kezdődött, és a fene sem gondolta volna, hogy ilyen irányt vesz a történet, de erről szó sincs. Körülbelül három-négy perc után le lehetett vágni, hogy nagyjából milyen szálon fognak majd végigfutni az események, de a kilátások ekkor még nem voltak annyira szörnyűek. Oké, fogunk négy idióta embert (de tényleg, egyébként a lúzerség mintapéldányait választottuk, nyilvánvalóan nem véletlenül. Akár olcsó fogásnak is tűnhetne, de valljuk be, sokkal szívesebben röhögünk négy balfék hülyeségein), elszakítjuk a meglehetősen paródia-szagú szülőktől és az iskolától. (a búcsúbeszédet mondó tanár a film egyik fénypontja, komolyan) Hova máshová is mehetnénk, mint valami éppen divatos és trendi üdülőhelyre, ami tele van bulira vágyó fiatalokkal. Oké, eddig minden rendben. átestünk egy-két tűrhető vagy viszonylag fájdalmas poénon, megismertük a szereplők tulajdonságait (aki figyelemmel követte a 2008 óta futó sorozatot, annak erre természetesen nem volt szüksége... nézzétek el tudatlanságomat) és összességében úgy-ahogy, de szórakoztunk. Félvállról vettem az olyan kliséket, minthogy a hoteljük valamilyen furcsa véletlen során a világ legundorítóbb szálláshelye, vagy hogy a buszon nem tudnak aludni a hangosan éneklő turisták miatt, mert a maga módján itt még abszolút édes és szerethető volt minden. Amikor aztán a négy női főszereplő is megérkezett, végre az én pillanatom is eljött: ezek a drágaságok előadták a csodálatos táncukat...hát, mit ne mondjak, rég nevettem ennyit egy perc leforgása alatt. Minden átfordult a pozitív oldalra, és annyira jókedvem lett ettől a kis jelenettől, hogy úgy éreztem, ebből rossz már nem sülhet ki...tévedtem. A film felétől egyre több olyan jelenet jött, amit konkrétan nem tudtam mire vélni. Persze, nagyon vicces, hogy egy hétéves kisgyerek lerántja egyik srácunkról a nadrágot, aki ezért cserébe bedobja a medencébe az úszni nem tudó kölyköt... kac, kac. És igen, halálra nevettem magam valamelyik szórakozóhely főattrakcióján, persze. Az meg már tényleg a minekvan kategória tetejére került, mikor a film vége felé narrátorunk és főszereplőnk két csókolózó szerelmespárt is telibehányt. Ezt már anno a get him to the greeknél sem értettem, de úgy látszik, a mai közönségnek erre van igénye... Én inkább csak undorodtam, és innentől kezdve már akármilyen jó poénok is jöhettek volna, nem érdekeltek. (az más kérdés, hogy nem is nagyon  jöttek, sok helyen csak egy erőltetett kacajt sikerült magamból kipréselni). A romantikus szála a történetnek még egészen elviselhető volt, ott sikerült talán a leginkább eltalálni a határokat, és nem súrolni a nagyon gagyit.

A szereplőkről igazából nem sok mindent tudnék írni. A négy srácnak nyilván nem volt nehéz azt a karaktert hozni, amit már több mint két éve alakít, és tették is rendesen a dolgukat. Egyikük sem hagyott bennem mély nyomot, de a bénaságuk sem szúrt szemet. A lányoknál szimpatikusnak tűnt a Zooey Deschanel wannabe lányka (kinyomoztam, Tamla Kari a neve), benne láttam valamennyi fantáziát, a kövér lány pedig aranyos volt, és az egyik legidegesítőbb, ám valamiért mégis legszerethetőbb karaktert hozta a másfél óra alatt.

 Mit mondhatnék még? Erősen valószínűnek tartom, hogy az én ízlésemmel van a baj, és egy átlagembernek ezek meg sem kottyannak. Az is megeshet, hogy igazából ez a film egy eszméletlen bombakirályság, csak én rosszul vagyok bekötve. Vagy hogy van valamilyen rettentően mély mondanivalója, csak én azt két hányás között kifelejthettem. Ennek ellenére azért érzékeny lelkűeknek, az undorító dolgoktól undorodóknak és hasonló típusoknak semmiképp sem ajánlom ezt a filmet. Magamnak pedig ide is feljegyzem, nehogy a közeljövőben megint hasonló hibába essek: Akármennyire imádom az angolokat, a lerészegedős-másnaposok stílusú filmjeiket még egy jó darabig nem fogom kultiválni.