Hogy lehetnek szerelmesek a hangjegyek?

Egy kicsit nagyon nosztalgiázásra adtam a fejem. Bár valószínűleg csak az unalom vett rá erre (és a tény, hogy öcsém elfoglalta a biztonsgot és kreatívkodási lehetőséget adó gépem és íróasztalom), mindenesetre arra vetemedtem ma délután, hogy újra megnézzem a High School Musicalt, azaz szép magyarosan a Szerelmes Hangjegyeket. Gondolom, most mindenkinek beugrott Zac Efron és Vanessa Hudgens arcocskája, valamelyik nagy sikerű dal, a wildcats piros és fehér színei, a tipikus amerikai iskola, és azért nagy többségben az elhatárolódás az ilyen szintű " filmektől". 

Pedig pár évvel ezelőtt mekkora őrület volt az egész. Emlékszem, amikor a tv2 először leadta a filmet, konkrétan tíz éves voltam, és teljesen magával ragadott az egész világ. És ezért nem tudom hibáztatni az akkori önmagam. Mi más lehet egy ennyi idős lány álma, mint a családi telelés/nyaralás során megismerni álmaid hercegét egy karaoke partin, és sok-sok bonyodalom árán beteljesíteni önmagad. Közben körül vagy véve egy csomó emberrel, akik szeretnek téged, a rosszakaróid a végén belebuknak és a többi, és a többi. Tiszta tündérmese az egész történet. Persze jó pár idegesítően átlagos slágerrel és cuki tiniarcokkal megspékelve.

Hajj, nagyon szégyellem bevallani, de valamennyire még most is élveztem ezt az egészet. Tudván, hogy az egész mennyire gagyi, más szemmel tekintettem a filmre, de akkor is megfogott benne valami. Biztos vagyok benne, hogy ez nem Zac Efron két szép szeme volt, és nem is Vanessa ének- vagy színészi tehetsége. (jóó, ami nincs, arról nem igazán illik beszélni). Viszont, legalább három alkalommal volt olyan poén, amin nevetnem kellett. Ez azért nem kis teljesítmény. Aztán. ott volt még Ashley Tisdale és Lucas Grabeel párosa, akik szerintem messze lejátszották a két főszereplőt, és akiket egyszerűen nem lehetett nem szeretni ezekben a karikaturizált, eltúlzott szerepekben. És a film unalmasabb részeiben illetve a reklámokban még gondolkodnom is sikerült. Például hogy az alapszituáció mennyire Grease-jellegű. (Valószínűleg onnan jött, manapság már elég nehéz eredetit kitalálni). Vagy épp hogy miért ilyen veszettül fontos ezekben az amerikai iskolában a sportbajnokság. Hogy az ilyen klikkrendszerben vajon én hová kerülnék. Ilyen, és ehhez hasonló gondolatok suhantak át a fejemen, miközben hallgattam a bosszantóan sablonos dalszövegeket és egyszerű dallamokat, és rejtélyes módon még egy pár könnycsepp is kihullott. Oké, ez nálam nem rejtélyes. Mivel én képes vagyok mindenen elsírni magam, ezt már nem is veszem a HSM érdemei közé. 

Nme is tudom, mire szerettem volna kilyukadni ezzel az egésszel, kicsit késő van már a gondolkodáshoz. Talán arra, hogy mégsem tartozik életem leggázabb döntései közé, hogy 2006ban rákattantam erre az egészre. Talán arra, hogy valamilyen szinten meg lehet érteni és lehet szeretni ezt. De hogy többet nem nagyon szeretném megnézni, az szinte biztos. ( na jó. talán csak a nyakkendős poén miatt. az mindig üt)